A reggeli erdőkör után feltöltődve, emelkedett hangulatban sétálunk haza Janával. Az éjszakai olvasás után még nagyobb csodálattal próbálok figyelni az erdő élővilágára. A növényi tudat kutatása, a földi élővilág komplexitása, a növényi kommunikáció még nagyobb lelkesedéssel és kíváncsisággal hajt a fák közé. Az erdő energiáit így tavasszal szinte minden porcikámban érzem.
Így eltöltve szeretettel és boldogsággal tartunk hazafelé az utcácskánkban, mikor az előttem parkoló autóból kiesik valamilyen kábel az útra. Mivel épp akkor értem oda, készségesen lehajolok, fölveszem és a lehúzott ablak mögött ülő fiatal srácnak visszaadom. Jó érzés egy kis örömet okozni másoknak.
Ő köszönés nélkül átveszi. A mellette ülő lány cigit kér tőlem. Nem dohányzom. Sebaj. Elköszönök és indulok tovább. Mögöttem koppan valami. A kábelt megint kidobta az ablakon. Visszafordulok és újra fölveszem. Tartom a kezemben és a szemébe nézek.
„Te tényleg ekkora paraszt vagy?”
„Közöd?” — és a szégyenérzet legkisebb jele nélkül állja a tekintetemet.
Ez a kölyök egy ilyen országban szocializálódott. Még egy kis vagány büszkeség is volt benne, amivel imponálni akart a mellette ülő lánynak. Láthatóan értelmetlen lett volna a balkáni mentalitás mélyen gyökerező szálait egy prédikációval cirógatni. Szó nélkül elhoztam a szemetét. Az emelkedett hangulatnak lőttek. Csak a szégyen maradt. Szégyellnem kell honfitársaimat. Ez is szavazni fog, amikor kilépünk az európai kultúrkörből. A Türk Tanács és az orosz muzsikok mérhetetlen sötétségének halvány fényénél már nem tűnik fel ennek az alja népnek a suttyósága.
Persze, ahol a miniszterelnök milliárdokért Nyugaton tanított lányára sem ragadt annyi, hogy a szaros pelenkáját ne az út szélén hajítsa el, ott a leépített oktatás eredménytelenségéből felnövő új generáció honnan is sejtené a kultúra szó jelentését…
