A nyári eső utáni séta különlegessége leírhatatlan. A párás meleg, a fák lombjain átszűrődő napfény fénycsóvái a gőzös pamacsok között annyira meghitt, bensőséges hangulatot árasztanak, hogy már giccsesnek tűnik a szavakba formálása is. A szomjas növények a saját időrendjükhöz viszonyítva őrült sietséggel azonnal turbó üzemmódba kapcsolnak és villámgyorsan új hajtásokba, levelekbe és a termésbe pumpálják a gyökerek által szállított nedvességet. Ha a növények között az ember odafigyel és ráhangolódik erre az energiára, akkor szinte a bőrén érzi a bioenergiák vad, hullámokban sugárzó erejét.
Persze egy ilyen kijelentés olyan tudománytalan, hogy minden józan gondolkodó számára csak egy őrült, megszállott „spiri” agymenésének tűnik.
Azonban ha a szén és az oxigén körforgását megértjük, akkor erre is van logikus magyarázat.
A Föld születésekor a bolygót övező gázfelhő nagyrészt széndioxidból állt. A bolygó születésekor kapott szénkészlet kétharmada a magban található. Az egyharmadnyi szénkészlet pedig a felszín alatt különböző vegyületekben. Ez az egyharmadnyi mennyiség az évmilliárdok alatti növényi fotoszintézis eredményeként tiszta kőszénben, brikettben, kőolajban és földgázban és egyéb fosszilis vegyületekben halmozódott fel. Így a bolygónk szénatomjainak 99%-a alattunk, a lábunk alatt rejtőzik. A maradék 1% kering biomasszában.
A biomasszában, aminek mi, emberek is részei vagyunk.
A növények a levegő széndioxid tartalmát használják sejtjeik építésére. A fotoszintézisnek hívott kémiai folyamatban, a napfény sugárzásának energiáját használják fel arra, hogy a szénhez kötött oxigént leszakítsák és a kapott szénből és vízből szénhidrátot, azaz cukrot készítsenek. Az oxigén nekik csak egy melléktermék ebben a folyamatban. Nekünk azonban éltető elemünk.
A zöld lombok alatt, mi oxigénfalók, sokkal nagyobb dózisban kapjuk a levegőt. A duzzadó levelek teljes sebességre kapcsolva dolgoznak és árasztják magukból az éltető gázt. A lombok alatti levegő összetételében kisebb a számunkra mérgező széndioxid aránya és ennek arányában magasabb az oxigéné.
Szinte a szemem láttára feketedik a szederbokor termése és lesz egyre édesebb, ahogy gyűlik benne a cukor. Amit én megeszem, a cukrot elégetve tudok még pár kilométert sétálni és közben széndioxidot lehelek vissza a körfolyamatba.
Fantasztikus érzés ezt tudatosítani magamban, hogy egy ilyen kerek folyamatnak lehetek a részese. Élvezettel elfogyasztani az ajándékot, amit nekem készítettek, tudatosítva magamban, hogy a napenergia koncentrálódik abban a gyümölcsben. És minél több szeder duzzad az ösvényen előttem, annál oxigéndúsabb levegővel tölthetem a tüdőmet. Ilyen win-win rendszert csak évmilliárdok alatt tudott Darwin is kifejleszteni… 🙂