2026-ot friss hóval köszöntöttük. Bár már ezt megelőzően volt némi hódara nálunk, amit a jeges északi szél hol elterített, hol kupacokba összesodorta. Azonban az újévi hópelyhek amolyan igazi, klasszikus téli környezetet teremtettek. A fenyő ágain megülő hópárna az ablakunk előtt már-már egy giccses karácsonyi képeslapra emlékeztet. A járda letakarítása után már alig vártam, hogy az erdő magába fogadjon. A bakancs, egy újonnan kapott Long John (jégeralsó) és a vastag kabát olyan jól szigetel, hogy akármennyi időt el lehet tölteni a nem túl kemény mínuszokban is. A vattával takart erdő csendje egészen különleges élmény. Kicsit a süketszobára emlékeztet, ahol akusztikai méréseket végeztünk. A puha hópelyhek minden hangot elnyelnek. Persze csak ha állok. A szuszogásom hallatszik csak a csöndben. Állni a fák között a hóban és figyelni a csöndet olyan érzés, mintha egy másik világba csöppentem volna. Itt még pár hete olyan élet volt, mint a nagykörúton hétfő reggel. Mindenféle bogarak zümmögtek, madarak csiviteltek a sűrű lombkorona minden levele vadul próbált egy kis fényhez jutni. Most csak én ropogtatom a havat minden lépésemmel. Jana halk surrogással futkos és apró hópehely-szökőkutakat fakaszt, ahogy lábával fölrúgja a még nem összetapadt pelyheket. A szűz havon csak kettőnk nyomai maradnak utánunk. Igazából egy kicsit szégyellem is magam, hogy megbontom ezt a hibátlan szépséget. Néha még a nap is talál egy kis rést a felhők között és narancs fénnyel beragyogja világomat.
A hóval borított talaj mindent eltakar. Nincs út, nincs ösvény minden irányban csak homogén fehérség. Nincs sehol egy virág vagy egy bokor, ami tájékozódási pontként szolgálna. Valójában csak ott lesz ösvény amerre éppen elindulok. Én taposom ki lépteimmel. Azonban már megismerem a fákat, a belógó ágakat. Az ipszilonba kettévált fenyőt, a ferde juhart, a borostyánnal befutott rég elhalt fatörzset. Se lerajzolni, se elmondani nem tudnám mi alapján ismerem fel az egyes helyeket. De legtöbbször pontosan tudom hogy éppen hol állok. Persze van úgy hogy elgondolkozva baktatok és föleszmélve környezetemre nem tudom beazonosítani a pozíciómat. Miket tárolt le agyam az erdőről? Mennyi kép, hány objektum alakja esetleg illata rögzült már a fejemben? Milyen absztrakció kell ahhoz, hogy e fákat kopaszon, fekete-fehérben is képes legyek beazonosítani? Mondanám, hogy nem véletlenül kerültünk az evolúció csúcsára. De itt szalad előttem Jana is. Nem vagyok egy IQ különlegesség, de egy kutyához viszonyítva azért mégiscsak jelentős szellemi előnnyel rendelkezem. Ennek tulajdonítottam tájékozódási képességemet is. Azonban Jana lassítás nélkül kanyarodik be ott a kidőlt fatörzs mellett, ahol az ösvényünknek kellene lennie, ha nem takarná be a hó. Honnan tudja, hogy arra kell mennünk? 10 cm hó alól nem érezhet szagokat! Ő is felismeri azt a kidőlt fatörzset. Az ő fejében is össze kellett állnia valamilyen képnek az erdőről. Bár állítólag az ő szeme nem olyan jó, azért mégis valamilyen vizuális világképpel kell hogy rendelkezzen. Most jut eszembe egy másik kidőlt fatörzs. A kék jelzésen szoktunk egy kört tenni. A szépen kiépített turistaútra rádőlt egy fatörzs, amit csak az út szélére fordítottak, hogy ne torlaszolja el az ösvényt. Mikor arra mentünk, Jana felismerte az új objektumot. Már messze előtte megállt és gyanakodva figyelte. Aztán nézett engem, hogy látom-e mi történt ott elől és mit fogok csinálni. Megnyugtattam, hogy nincs semmi ok az aggodalomra. Erre óvatosan megközelítette és megszaglászta az új jövevényt az úton. Ezzel birtokba vette, letárolta és elkönyvelte magában a változást. Következő alkalmakkor már csak azonosította a kidőlt fatörzset és ezzel saját helyét a világban.
Saját hely.
Állok a csöndben. Egy harkály halk kopogása átszűrődik a hókristály-hangelnyelő rendszeren.
Ha van saját helye, akkor azonosítja önmagát is. Hiszen sajátja csak egy meghatározott identitásnak lehet. Két éves unokánk határozottan felismeri önmagát a képen. Csányi Vilmos szerint a kutya értelmi képessége egy három éves gyerek szellemi színvonalával egyenlő. Ugyanakkor Jana nem mutatta jelét, hogy akár képen, akár tükörben azonosította volna a látottakat. Ellenben a kétesztendős embergyermek szerintem nem találna haza az erdőből. Jézusom, még a gondolat is elborzaszt, hogy ott van egyedül az erdőben! Most azonnal odamennék és ellenőrizném, hogy nincs-e valami baja?! A szeretet az már csak ilyen. Függetlenül attól, hogy milyen értelmi képességei vannak és hogy tud-e tájékozódni. A malacokat is kiengedik az erdőbe, hogy makkot legeljenek és ők is hazatalálnak. Okosabbak a kutyáknál, csak ők kevesebb szeretetet kapnak. Tényleg valaki úgy tud belenézni a szemébe egy malacnak, hogy csak a sonkát és a karajt lássa?!
Jana viszont jól itthagyott. Nagy hóropogással kísérve bioGPS-emet kikapcsolhatom, mert csak követnem kell a hóban hagyott apró pöttyöket, amik bizonyosan Jana kedvenc kanapéjáig fognak vezetni…