„Ideje ráébrednünk arra,
hogy mindössze annyiról dönthetünk,
hogy mit kezdünk az idővel,
ami nekünk adatott”
A világ, amibe születtem, rengeteg érdekességet rejt. Az utóbbi évek szinte minden napja egy rácsodálkozás. A szabályszerűségek felfedezése, a dolgok működésének megértésére tett kísérleteim nap mint nap rádöbbentenek arra, milyen keveset tudok. Valamint a több milliárd emberi elme, akik szintén érdeklődve figyelnek és kutatnak saját érdeklődésük szerint, percenként adnak hozzá valamit a nagy közös tudásunkhoz. Miközben az emberiség másik, óriási része azzal van elfoglalva, hogy hol járt és mit evett éppen egy celeb, vagy milyen napszemüveget viselt egy politikus.
A szabályszerűségek, a működési törvények ismerete alapján nagy valószínűséggel megjósolható bizonyos események bekövetkezése. A csillagászok a Föld mozgását kiszámítva szinte 100% valószínűséggel meg tudják mondani, hogy holnap mikor fog fölkelni a Nap. Bár nem 100%, de azért senki sem merne 1Ft-ot sem tenni arra, hogy holnap hajnalban nem fog kivilágosodni keleten. Ezek a törvényszerűségek elég jól determinálják egy bizonyos időtartományban a jövőbeni eseményeket. Például ha folyamatosan minden hónapban jóval többet költök, mint amennyi bevételem van, elég alapszintű számtannal lehet a magáncsőd intézményének megismerésével számolni.
Évente kb egy egész Magyarországnyi területtel csökken a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület a bolygón, miközben minden nap(!) 150 000 adag ebéddel többet kell felszolgálni a túlnépesedett emberiségnek. Ha elképzeled ezt egy grafikonon, akkor a két egyenes metszéspontja pontosan meghatározható.
Ahogy a családi költségvetés is kalkulálható, úgy az erőforrások véges felhasználásának bevétel-kiadás egyenlege sem kiszámíthatatlan. Persze lehet úgy éves költségvetést csinálni, hogy hetente módosítjuk, csak a parasztvakításon túl semmi értelme nincs.
Általam hitelesnek ítélt tudósok és szakemberek tanulmányait és könyveit olvasva a jövőkép teljesen mást mutat, mint a szavazatokra játszó politikusok és profit szentsége előtt meghajló vállalati vezetők illúziói.
Illúzió. Egy álomvilág, amibe legtöbben kapaszkodunk, mert nem merünk szembenézni a tényekkel. Pszichopata vezéregyéniségek ígéreteibe vakhittel menekülünk a leírhatatlan valóság elkerülése végett. Pedig minden ember látja, érzi a fenntarthatatlan életvitelünk végnapjait. Miért pont én ne vegyek most last minute repjegyet, ha megtehetem? Nem az én autóm kipufogója hozza el az apokalipszist. A többi 7 milliárd 999 ezer fogja vissza magát! Mikor születik meg az az ember, az az eszme, ami a járdaszigeten kihajtó pitypangot semmivel nem tekinti kevesebbnek önmagánál?! Mint egy közeli családtagra tekint az őt körülvevő természeti csodára. Ahogy nem rúgjuk arrébb a nagymamát, úgy nem barmoljuk szét az utunkba álló pipacsot sem. Át tudok-e adni ebből unokámnak, aki szenvedője lesz annak a szeméthalomnak, amit ráhagyunk? Joggal ítélkezik majd felettünk, hiszen én még tiszta vizű folyókban úszhattam, a jó levegőn, a zöld mezőn bicajozás után. Mit tettem a 100. akkumulátorgyár megnyitása ellen?
Puzsér egyedi stílusa a környezetemben mindenkinél kiveri a biztosítékot, csak én szeretem heves, őszinte véleményeit, amit tagadhatatlanul szépen megfogalmazva, nagy szókinccsel képes vitapartnereivel szembeharsogni. A Szélsőközép címmel futó beszélgetéssorozatának új lendületet adott, amikor Stumpf-Biró Balázzsal elindították az Utolsó idők interjúit. Az Inga Kultúrkávézóban tartott eseménysorozatban pont azokat az embereket hívták meg vendégként, akikről eddigi bejegyzéseimben is tisztelettel és lelkesedéssel írtam.
A sorozat indulásaként Puzsér, magához képest visszafogottan, egész filozófiai magasságokba törtető bevezetőt mondott. A gondolatai, a kérdései nagyon közel állnak hozzám, a beszédből idézek itt néhány sort:
… Minket az evangélium arra készített fel hogy szeresd a felebarátodat, mint magadat. Na de mi van azzal, aki nem a felebarátom? Mondjuk mi van az állatvilággal? Mi van a növényvilággal? Mi van a természettel? Mi van az erőforrásainkkal? Erre nem vonatkoznak a szent könyveink. Lehetséges, hogy kiegészítésre szorulnak a szent könyvek, ahogy az Ószövetség kiegészítésre szorult az Újszövetséggel. Lehet, hogy egy még újabb szövetségre szorulunk ahhoz, hogy egy új civilizáció fel tudjon emelkedni és hogy az az új civilizáció majd mentesüljön azoktól a bűnöktől amelyek ennek a civilizációnak a végzetét okozzák. Nem kétséges hogy mindenki érzi, a csontvelejében érzi, hogy az összeomlás elkerülhetetlen és hogy mindannyian bűnrészesek vagyunk. Szó sincs arról, hogy az összeomlás kívülről jönne. Szó sincs arról, hogy egy meteorit közelítene a föld felé és napról napra nagyobb és nagyobb lenne, és mire ideér meghalunk. Mi vagyunk a meteorit. Belőlünk képződik, belőlünk közelít a meteorit és ezt a meteoritot úgy hívják, hogy fogyasztó.
… Minden egyes eldobott hulladékkal ami nem komposztálódik vissza a földbe, mindannyian pontosan tudjuk hogy a világvégét érleljük magunk ellen. Pontosan tudjuk, ahányszor eldobunk egy olyan hulladékot, ami nem komposztálódik vissza a talajba, pontosan tudjuk, hogy az nem semmisül meg, hanem világvége válik belőle. Magunknak és az utódainknak. Minden alkalommal, ahányszor eldobsz egy műanyaghulladékot, nehogy azt hidd hogy az elfelejtődik! Lerakódik és a tudattalanodban rakódik le. A pszichédben rakódik le, mint egy bűn. Részben a saját bűnöd, részben a civilizáció bűne, ahogy a világ vége is. Részben a te véged, részben a civilizációé lesz. Átruházhatod a felelősséget, de nem ruházhatod át a világ végét!
… Hazudhatja azt az emberek sokasága, hogy nincs mitől félni. Hogy semmi más dolgunk nincs, mint belekapaszkodni az ember kreativitásának, a technológia és az emberi szellem megújulásának ebbe a vakhitébe, ami egyébként nem más, mint vallás. Csak éppen ez ezúttal ember és az emberi kreativitás, a homo sapiens sapiens frontális lebenye maga a numinosum, ami a hitünknek a vallásos hitünknek és a megváltástanunknak a forrása. Bele lehet kapaszkodni ebbe a gondolatba, de ez a gondolat nem ment meg minket, és az a helyzet, hogy az ember tudatát átmoshatja, de az ember tudattalanja legbelül pontosan tudja, hogy mi fog következni, hogy mi vár rá és hogy a legtöbb, amit tehet az az, hogy elkezdi növeszteni önmagában azt az új embert, akinek az alapján, akinek a gyökérzetén a következő civilizáció majd felnövekedhet, majd szárba szökhet. Ezek keserves gondolatok, de azt hiszem, hogy a gyógyulás az a betegségtudat felismerésével, önmagunk nyomorúságának megnevezésével kezdődik. Először is nézzünk szembe azzal, hogy mi történik! Nézzünk szembe azzal, hogy mi vár ránk! És hogy ha erre képesek vagyunk, akkor a saját optimizmusunkat nem légvárakra, hanem realitásokra alapozhatjuk. Az én számomra már az is optimizmus, hogy ennek a civilizációnak a romjain egy új civilizáció fölnövekedhet. Hogy ennek a civilizációnak a romjaiból humusz képződhet, ami egy új civilizáció alapját képezheti, mert az új a régit elemészti, hogy sorsával azt meghaladja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, magunkban kell elkezdenünk érlelni a következő civilizáció szellemi és erkölcsi alapjait!
A sorozat rövid mottója után sem könnyű a monitor előtt maradni és mazochista módon szembesülni a valósággal:
A sorozat első része: