Utak és kötődések

Rengeteg ember él a földön. Még több élt valaha a földön. Minden ember élete egy egyedi, sajátos életvonal. Vonal. Én, a földhözragadt világomban, minden sorsot egy vonallal tudok elképzelni. Egy valahonnan, valamikor elinduló vonallal, ami kacskaringózik, fut ide-oda és valahol véget ér. De minden vonal egyedi. Lehetnek látszólag hasonló pályák, de az biztos, hogy aki éppen rajzolja, az a sajátját egyedinek érzi. Az ember társas lény, a vonalak ezért nem egymástól független, távolba tartó görbék. A sok-sok görbe csoportokban, sűrűbb vagy átláthatóbb kupacokban keresztezi egymást, fedi egymást, vagy egy-egy szakaszon együtt fut. A kölcsönös szimpátia, a vonzódás a vonalat rajzoló ceruzákat is képes egybefogni: ott akár hosszabb szakaszon is együtt fut a két vonal. Az élet rendjének a fejemben természetesnek látszik, hogy ott ahol két vonal együtt fut, megjelenik egy új pötty a papíron és — ha szerencsés — jó darabig együtt fut az előző kettővel. Aztán eltávolodik. Saját pályán fut. Sok vonalat keresztez, sokkal együtt halad bizonyos szakaszokon. Többször visszatér az induló szakasz melletti vonalakhoz. Vagy közelebb halad, vagy csak átfut rajta néhány ponton, mint a szinuszhullám az alaptengelyen. De saját pályát ír.

Ezekért a keresztezési pontokért és az együtt-futásért felelős erőt én szeretetnek hívom. Ami odavonzza a ceruza pályáját a másik vonal irányába. Egy erő a többi között. Az erők nagyságának és irányának eredője határozza meg a vektor irányát. A nagyon erős szeretet egyben tartja a vonalakat. Miben lehetne mérni ezt az erőt? Tudom, tudom, kocka vagyok. De egy nagyon is konkrét, megfogható és mérhető ilyen mértékegység az idő. Az idő alatt itt a születés és az eltávozás közötti másodpercekre gondolok. Ez egy egzakt, pontosan definiált és szigorúan adminisztrált adat, amit a közigazgatás és a társadalom is nyilvántart. Tehát ne mondjátok, hogy az én elszállt agyszüleményem! Még azt is szigorúan lekönyvelik, hogy pontoson hol, milyen iskolában mennyi időt töltött valaki, és hol kötötte össze az életét párjával.
Ezzel a nekünk adatott idővel kell gazdálkodunk. Ez a korlátozott, a végén pontosan elszámolható időtartam, amiből jut magunkra, másokra és minden egyébre. És az, hogy ebből mennyit tudsz arra szánni, aki hozzád közel áll, az pontosan megmutatja a szeretetet mértékét. Tudom, szigorú, könyvelői hozzáállás, de tényszerű.

Két ember együtt töltött idejében mindkettőjük számlája ketyeg. Mind a ketten áldoznak így a saját egyenlegükből valamennyit a másikra.

Most a szex jut eszembe. ( Jó, nem csak most, de most tudok rá okot adni. 🙂 )

A szexhez is két ember kell. Az igazi szexhez, azaz az élet egyik legnagyobb csodájához pedig mind két fél teljes odaadása szükséges. Egy egyszerű matematikai bizonyítás eredménye, hogy nem lehet annyi szexualitás az életünkben, ahányszor szeretnénk. Pontosan azért, mert nem elég hozzá az, hogy én akarjam. A vágyak hullámzása nem lehet azonos két emberben, így egy elfogadó és egyenrangú kapcsolatban csak akkor lehet a hangulatvilágítást bekapcsolni, amikor e hullámok pont csúcson vannak és összeérnek.

Egy intelligens és empatikus kapcsolatban.

Ez a kapcsolatban együtt töltött időre ugyanúgy értelmezhető. A szerettünkkel korlátlan időt szeretnénk eltölteni. Mert mi rengeteget szánnánk rá abból a perselyből, ami ott ketyeg. De pont a szeretet és empátia miatt ugyanezt a döntést nem kényszeríthetjük rá partnerünkre. Kellő empátiával és intelligenciával rá kell hagyatkozni a partnerre. Pont azzal tudom a szeretetemet bizonyítani, hogy szívesen fogadok minden percet, amit ő velem tölt, de nem várom el azt tőle.

Azt gondolom, hogy erre a szintre eljutni csak óriási fejlődéssel és intelligenciával lehet.

És most már érted, miért írtam ezt a posztot.

Tudom, hogy téged is gyötör. Hogy miért nem eleget..? Hogy akkor sem voltam ott… Hogy ez is elmaradt… Hogy beszéltünk róla…

De ő pontosan tudta. Érezte. Látta. Azt is, amit mi nem. A teljes elfogadás. Hányan vagyunk erre képesek?

Azt mondaná:

Ne emészd magad! Köszönöm azt is, amit rám áldoztál.