Tegnap merész lépésre határoztuk el magunkat. A karantén alatt jól kialakított, mackónadrágos-alsógatyás létből elszakítva, nehéz elhatározással, elhívtam Jutkát egy éttermi ebédre. Be a városba. Emberek közé. Rendes ruhában. Nem olyan pincéres, alkaron fehér kendős, puccos helyre, hanem csak régi kedvencünkbe, a körúti török étterembe. Miután az önkiszolgálópulton végighaladva levadásztuk régi, jól bevált joghurtos padlizsánunkat és szívem csücske töltött szőlőlevelet, a tálcával kezünkbe meg kellett hozni egy döntést: bent maradunk a zajos, de légkondicionált helyen, ahol minden egyes szék minden lába más-más recsegéssel sikoltozik a kövön, ahogy tologatják. Vagy kipróbálhatjuk a járdán kihelyezett napernyős, árnyas asztalok közül valamelyiket. Langyos szellő volt, így gondoltam leülünk kint. A Vígszínházzal szemben a körúton. Valamit kérdezett Jutka, talán “Hogy ez jó lesz?”, de nem hallottam, mert a 4-es 6-os olyan dübörgéssel ment el mellettünk, hogy fel sem merült, hogy ne szájról olvassak. Ok, itt jó. Na nézzük, a menüt. Füstfelhő. Mellettünk lévő asztalnál rágyújtott valaki. Arrább menjünk oda? Hopp, ott egyszerre mind a négyen cigarettát vesznek elő. Közben valami a síneken maradt, mert a következő villamos még óriási csörömpöléssel tetőzte dübörgését. Erre a forgalom is beállt. Minden második autó elkezdte nyomni a dudát. Még a pizzafutár motorosok sem tudtak elmenni az úton, ezért feljöttek a járdára mellénk, ahol túráztatták 50ccm-es kis szarjaikat. A gyalogosok és motorok között alig maradt hely a suhanó villanyrollereseknek, akiket a járókelők kedves “K.. anyád!” simogató szavakkal bocsájtottak tovább. Erre már csak hangosan nevetni tudtunk. Mivel semmit nem hallottunk, Jutka szájáról leolvastam, hogy “Ehhez már csak egy gyerekvisítás kellene…”. És hihetetlen! Megjelent egy teljes alsós osztály, ahogy kell, visítva és őket túlordibálni igyekvő, robbanásig feszült, ideges pedagógusokkal…
A városi ebéd élménnyel így megint legalább egy fél évre feltöltődtünk, egyhamar nem lesz könnyű megint odacitálnom Jutkát..
Mi nem messze lakunk a “török”-től – jó, tíz percre befelé arra, ahol januárban volt a találkozó -, és ha megyek dolgozni (nem minden nap) “élvezem”, amiről írtál.
István is 25, most már 26 éve ki akart költözni Dömösre, épített ott egy faházat, de én megfúrtam. na nem a házat, az ötletet. Jó, ha valaki tudja vállalni az igazi vidéki élet örömeit. És nem az úszómedencés, katonásan nyírt kertésszel elátott egyen ingatlanokra gondolok. Aki csak azért lakik kertvárosban, mert az a jó mód jele és Kékessyék, Földessyék stb is kiköltöztek.
Ahhoz, hogy az ember vidéken lakjon a városban is, kell az olyan munka, ami ezt lehezővé teszi. De jó, ha valakinek úgy alakul az élete, hogy úgy élhet, ahogy ti.