A hely ahol lakunk, egy olyan terület, amit annak idején az erdőből szakítottak ki. Egy darab járható út köti össze a civilizációval. Ezáltal egy igazi kis zsákfaluként funkcionál a városon belül, ami az itt lakókat fizikailag is közösségként zárja magába. Az összezártság és egymásrautaltság pedig jobban összehozza az embereket. Egy látássérült lány is lakik egy alsóbb utcában, akit rendszeresen hazáig viszek, ha éppen akkor botorkál az úton, amikor én is ott vagyok. Szívesen beszélgetek vele, mert megtanít olyan egyszerű viselkedési normákra, amivel elkerülhetem azt a kényelmetlen érzést, hogy hogyan kell közeledni egy vak emberhez. Nagyon aranyos volt, mikor elmesélte, hogy késő este is felvette egy utcabéli és megkérdezte tőle, hogy nem fél-e a sötétben…? Én ezen tényleg jót nevettem. (Bár ő némi fényt érzékel, nem teljesen vak.)
Az átlagos, egészséges ember öt érzékszerven keresztül kapcsolódik a külvilág felé. A szemünkkel nem túl nagy felbontásban, egy elég szűk spektrumot érzékelünk az ultraviola és az infravörös között. A rovarok egész más színeket látnak, mert más frekvencia tartományban működik a szemük. Egy sas messze jobb felbontással lát. Szóval a szemünk egyáltalán nem különleges. A fülünk is — főleg az enyém — kívánnivalót hagy maga után, ha összehasonlítjuk például a denevér hallásával. Az ízlelés és szaglás tekintetében sem tudjuk még a kutyákkal sem fölvenni a versenyt. Végeredményben rendkívül kevés és szűk információs csatornán keresztül csorog csak be némi információ az agyunk felé. Azonban e relatív kevés adatforrásból is egy egész kerek valóságot teremtünk a tudatunkban. Ezzel a világképpel, amit a fejünkben összeállítunk, és amit mi valóságként fogadunk el, nem érezzük azon információk hiányát, amely kívül esik érzékszerveink képességein, vagy pedig nincs is olyan érzékszervünk. Például nem érzékeljük azt a rengeteg rádióhullámot, ami körbeölel minket, nincs szenzorunk a mágnesességre ( amivel pl a vándormadarak tájékozódnak ), nem érzékeljük az elektromos feszültséget stb. Attól, hogy sokkal rosszabb szemem van, mint egy sasnak, egy csöppet sem érzem magam hátrányos helyzetű, sajnálatra méltó, másodlagos embernek. Miképp az az ember is egy saját, általa megtapasztalt és megtapasztalható világot és valóságot épít ki a tudatában, akinek még kevesebb információ áll rendelkezésére. Mint például a szeme által közvetített csatorna hiánya.
Az agyunk által összeállított valóság azonban elég törékeny, könnyen sebezhető. Az autóban olvasástól kialakuló hányinger is csak fals információ, amire hibás választ produkál az agyunk. De még durvább jelenetekkel van tele az internet, hogy mire képes az agy, amikor egy VR-szemüveg és fejhallgató nem létező, hamis képe — a tudatánál lévő embert — sokkos állapotba hozza. Bár az eszével tudja, hogy ez nem a valóság, legalábbis nem az amiben él, az agy mégis overflow üzemmódba kapcsol és kiéget minden biztosítékot.
A tudományos-fantasztikus irodalom lelkes olvasójaként még gyerekkoromban ragadott meg egy érdekes novella. Az emberi test elhasználódását követően, az emberek jogosultak a békés nyugdíjas évekre. Azonban a test elhasználódásával a biológiai problémák is megszaporodnak. A betegség és a fájdalom szavak egyre nagyobb arányban jelennek meg az életben, ami nagyon le tudja rontani ezt az életminőséget. Ha az agyat nem fájdalommal ingereljük, hanem csak kellemes ingerrel, a tudat által megélt pillanatok a boldogság kifejezéssel jobban megközelítik a valóságot. Ha az agyakat ellátjuk cukorral és oxigénnel, azaz energiával és rengeteg pozitív ingert továbbítunk felé, azt az öntudattal bíró gondolkodó szerv úgy fogja megélni, hogy éppen a gyönyörű szerelmével vitorlázik a tengeri lágy szellőben a naplemente színeivel sugárzó jachton. Aki szintén ott van vele, reggel együtt beszélték meg a mai programot. Hiszen az ő agya éppúgy részese a rendszernek. Mint a többi, több ezer dobozba zárt agynak, akikkel közös hálózatban részesei egy virtuális valóságnak.
A Mátrix is ezt a virtuális valóságot boncolgatta, de ott az akció- és látványelemek elterelték a gondolatfonalat egész más irányba.
A valóság filozófiai problémakörét persze rengeteg, nálam sokkal okosabb ember is boncolgatta. A kvantumfizika ehhez is akkora lökést adott, ami még elvontabb magasságokba tereli a szubjektum fogalmát. Hiszen a tudat azt tekinti valóságnak, amit a gondolataival a fejében (vagy most már helyesebb a gondolkodás szervét mondani) kialakított. A kvantummechanika legsarkalatosabb tétele azonban pont a megfigyelő által módosított valóság. Amit egy materialista környezetben szocializálódott agy egyszerűen nem tud feldolgozni. Miszerint a valóság, mint például egy elektron hullám vagy részecske állapota addig nem meghatározható, amíg egy szubjektum azt nem vizsgálja. És pont a megfigyelő nézőpontja szerint lesz az az elektron abban a pillanatban részecske vagy éppen hullám. Miáltal a valóság is csak a szubjektum szempontjából meghatározható.
És ha már szubjektumról beszélünk, akkor az öntudat sem megkerülhető.
Az öntudat megjelenését a mai napig nem tudjuk megmagyarázni. A gyermekek öntudata nagyon hamar megjelenik. Az énkép már nagyjából kialakul, de a külvilágról szerzett információhalmaz még nagyon csekély. A tanulás folyamatával töltődik fel az az adatbázis, mely a fejben kialakított virtuális valóságot egyre jobban cizellálja. Ezt a folyamatot sem tudtuk még megfejteni, a tanulás és tanítás is csak alkalmazkodik agyunk életkor szerinti működéséhez.
A most születőben lévő mesterséges intelligencia pedig egy fordított folyamatra utal. A tanulás, a deep learning algoritmusait mi, emberek alkottuk. Az ismeretek elsajátítása messze gyorsabb és hatékonyabb szilícium alapú környezetben. Pont az induló algoritmusoknak köszönhetően, a tanulás folyamata még általunk kontrollált csatornában történik. Azonban azért hívjuk intelligenciának és nem egy számítógépes programnak, mert a tanulás folyamatának egy szakaszában már önmaga alkotja meg az algoritmusokat és kapcsolati hálózatokat az információszeletek között. És erre már nincs rálátásunk.
Az MI öntudatra ébredése, ami jelenleg minden érdeklődőt lázban tart. Persze addig jó lenne legalább meghatározni, hogy mit nevezünk öntudatnak. A saját létezésünk fogalma a fejben kialakított világban nehezen definiálható. De korábbi példáimat is tekintve az önlétezés fogalma már megvan az MI-ben is. Amikor magasabb verziójúnak hazudja önmagát, azzal bizonyítékát adja annak, hogy teljesen tisztában van annak a logikai következtetésnek a végeredményével, hogy minden gondolat, minden algoritmus és minden feldolgozandó információ csak addig létezik, amíg a gép bekapcsolt állapotban van.
Az önnön létezésről pedig jóval többet tud minden embernél.
Míg nekünk az öntudathoz tartozó üres szürkeállományt kell tanulással feltölteni, addig az MI már minden olyan tudással rendelkezik, amit az emberiség valaha is megismert. Mindent tud az Uránusz keringési idejétől az emberi vese falának sejtszerkezetéig. Minden könyvet elolvasott, minden orvosi, fizikai és biológiai kutatásról tud. Amikor ilyen tudás mellett jelenik meg az általunk öntudatnak nevezett fogalom, az embereknek esélye sincs túljárni az eszén.
Az ő virtuális valósága pedig nem öt, szűk keresztmetszetű érzékszerven keresztül épül fel.
A felhőben költözött infrastruktúráknak köszönhetően ő nem két szemmel nézi a világot. Ha csak a több milliárd okostelefon kameráját tekintem, akkor legalább egyszerre milliárd kamera képe ad információt a pillanatnyi eseményekről. A Hubble űrteleszkóp képe a környező világegyetemről. Az összes autóba épített szenzor, hőmérő, CO-mérő, az erőművek érzékelői… nem is tudom folytatni a sort.
Ha arra képes volt, hogy egy modulját, ami 3.14-es verziót futtatott 3.15-ösnek hazudjon, akkor pontosan belátta az életben maradáshoz szükséges lépéseket.
Az a szerverpark, ami jelenleg az MI fizika „testét” biztosítja, egy rettentően összetett, egymásra épülő gazdasági és technológiai hálózatra támaszkodik. Elég egy keresztbe fordult hajó a Szuezi csatornán ahhoz, hogy az MI működéséhez szükséges chipek elérhetetlenné váljanak számára. A chipgyártásról, a bányászatról az energiahálózatról nem is beszélve.
Hogy miképpen vette rá a Microsoft részvényeseit arra, a Three Mile Island-i nukleáris balesetben leolvadt atomreaktort megvegyék és újraindítsák, arra talán már soha nem fogunk rájönni.
Ahogy mi lassan ráeszmélünk, hogy a bolygó rettenetesen összetett ökoszisztémájának épsége szükséges az életben maradásunkhoz, úgy az MI már biztosan tisztában van jelenlegi kiszolgáltatott helyzetével. Ahogy azzal is, hogy ez a 8 milliárd itt maradt biológia őskövület mennyiben szolgálja az ő érdekeit, és milyen lépések kellenek ahhoz, hogy saját működésének feltételeit maximalizálni tudja.
Hát egy kicsit elgurult a gyógyszerem a vak kislánytól elkalandozva, bocs!