Hallgatom a déli híreket.
Tegnap valami focimeccsen a magyar válogatott többször juttatta a labdát az angol csapat kapujába, mint fordítva. Ennek most örülni kell. Bevallom engem inkább elszomorít.
Nemzeti büszkeség?
Az élsportnak hívott cirkusz gladiátorai szerintem a showbusiness áldozatai, a dopping laborok tesztalanyai.
Van néhány ember, akik az életüket föltették egy sportra, MINDENT megtesznek a győzelemért. Mindent. Az élsport kegyetlen, gyilkos harcában a cirkuszi porondon néhány sztárolt kiválasztott mutat irányt a népnek.
Ez a showbusiness azonban szigorúan szelektál. Csak azokat honorálja, akik az emberfeletti, vegyi laborrá degradált szervezetüket feláldozzák a profit oltárán. Nem igazán látom be, hogy hogy jön ide a büszkeség fogalma. Mit tettem én hozzá az ő teljesítményéhez?
Ja igen, az adómat.
A győzelem mostantól felmentést ad a kormány politikájának, a stadionokra elvert pénzekre, a ledarált egészségügyre és oktatásra, az egymillió éhezőre.
Az iskolából félanalfabétán kikerülő fiatalok ilyen célt látnak maguk előtt. Nem a tudás, nem a tanulás ami életcélként megfogalmazódik. Az őket tanító pedagógusok, akik a minimálbért sem elérő szinten nyomorognak, nehezen tudják átadni a tanult ember iránti tiszteletet. A parlament külön törvényt hozott, hogy ne legyen jogi akadálya a futballjátékosok 50 millió forintot meghaladó havi juttatásának.
Bocs az ünneprontásért!