Szombat reggel. Egész héten esett az eső, de ragyogó napsütésre ébredtünk. Nem is bírtam bent maradni. Ennyi eső után biztos csoda szép a vízesés. Az csak hat kilométer. Végig a zöld jelzésen a sárgába és bordóba forduló zöldfolyosón a Csúcs-hegy, Tök-hegy és a Kálvária-hegy napsütötte észak-keleti oldalán. Maga az ottlét is lehetne cél, de hívjuk túrának és akkor kijelölhetek valami célállomást. A Paprikás-patak kanyargó útvonalával párhuzamosan kialakított sétaút tökéletesnek látszik. A patakhoz érve egy kis tisztás fogadja a zöld jelzésről érkezőket, ahol egy asztal és pad csábít a magammal hozott elemózsia megdézsmálására. Persze én üres kézzel érkezvén — hiszen szimpla kutyasétáltatás ürügyén vagyok itt — csak a hangulatát tudom.
A patak folyásirányával szembe elindulva a Rózsika-forrás, egy tűzrakóhely, egy erdei menedékház, kis hidak a patak fölött, majd egy sziklafal szélén haladva tekinthetünk a fölénk magasodó kövekre és a mélyben futó patakra. Aztán egy érdekes kisebb vízesés, ahol a víz a helybéliek régen épített kis gátjának maradványát próbálja eltüntetni. Itt régen egy medencévé duzzasztott fürdő volt. Elképzelvén a vízben játszó akkori embereket, már idehallatszik a vízesés mély basszusa, ahogy a becsapódó víztömeg zaját felerősíti az alatta lévő barlangszerű bemélyedés.
Az egész patakparti sétaút egy olyan élmény, hogy mindig végigjárjuk, ha már elgyalogoltunk idáig. Szinte mindig.
Azonban a patak a tisztástól is folyik tovább. Felfedező utat már arra is tettünk. A megszelídült patak itt már hangtalanul csordogál, el-el veszik a fölé magasodó növényi rengetegben. Ha a tisztástól erre indulunk, akkor úgy olvadunk vissza a civilizációba, ahogy a patak is egyre gyakrabban kiszárad és eltűnik hosszabb csapadéktalan időszakok után. Az út végét itt egy kulcsosház és egy fogalom jelzi. A vár.
A vár, ami arra vár, hogy meghódítsam vagy megvédjem. Maga a megtestesült maszkulinitás. A vártornyon lobogó zászló szimbóluma szerintem már úgy beégett több ezer éves kultúránkba, hogy még ezer év múlva is homokvárat fognak építeni a gyerekek.
Jutka nincs itt, bennem is átbillent valami, a tesztoszteron kicsit felgyülemlett: én is a tisztástól a vár felé vettem az irányt. Nem voltam már ott jó pár éve, megnézem milyen állapotban van.
Közben gondolkozom, mi ez a várakat övező mítosz? A vár, ami csak egy hegycsúcson lehet. Ott fönt már a helyzete is sugallja a benne lévőnek, hogy az alatta lévők lejjebb állnak, kevesebbek, alacsonyabbak, kisebbek a vár birtoklóinál. A vár maga a megtestesült hatalom. Az uralkodás, a völgy népének irányítása a vár tulajdonosának joga. A várat a völgy népe építette, kínlódta oda föl. A kizsákmányolt ember, aki játszhatna gyerekeivel, vagy a nyugágyban olvasgathatna ott lent az éltető folyó partjánál álló házában, ahelyett követ hord a hegytetőre, hogy a kizsákmányolója még magasabban érezhesse magát. Talán ez a magasság lett a gazdagság szimbóluma. A gazdag ember nem szorul rá arra, hogy közel legyen a földekhez és a folyóhoz. “Én itt fent a Rózsadombon lenézek a pesti prolik nyomorúságára”. Biztos a jelenlegi lakhelyünk választásánál, akár tudat alatt szempont volt ez is. A magasabban álló ingatlanok árának emelkedése konvergál a társadalmi ranglétra szintjeivel.
Talán ez az igazságérzetemet bántó gondolat, ami a várak iránti érzést eltompította és megfordította. Egy kastély vagy vár felújításának költsége azoktól lett elvéve, akik beteget ápolnak, tanítanak és tüzet oltanak. Mikor jut el az emberiség oda, hogy fontosabb lesz az emberek boldogsága, mint a felesleges próbálkozás, hogy nyomot hagyjunk az örökkévalóságnak?
Közben odaértem a várhoz. A Mátyás-domb szerény magassága nem jelent komoly kihívást, nyugdíjasok társaságában élveztem a hegymenetben kopogó nordic-walking botok csattogását mely el-el nyomta a csekély nyugellátás életkörülményeinek kialakításáról zajló beszélgetést.
Kifizettem a jelképes 300Ft belépőt ( még mindig külön tudok örülni a telefonos fizetés lehetőségének ) és készítettem pár kötelezőnek érzett képet. Talán így kompenzálva hibás döntésemet, hogy nem a vízesés felé kanyarodtam a tisztásnál.
Ezek után jól esett visszafordulni az erdő csendjébe. A fák közötti nyugalomban érezve hogy visszataláltam a helyemre, az avar nedves surrogásában arra tündérre gondolva, aki otthon vár rám…
Ez nagyon tetszik! Nehéz megfogalmazni, hogy miért, de nekem ez valódi irodalmi szövegnek tűnik. A ritmusa, a koherenciája, de leginkább talán az önreflexió, amitől súlyt kap a szöveg. Az az érzésem, hogy az olvasó _veled_ találkozik benne, nem csak az elméletekkel, amik foglalkoztatnak. Büszke vagyok rád, hogy így kibontakozol az íráson keresztül. Ez biztosan nem zéró összegű játszma. 😊