Életidő

Nem tudjuk elfogadni az elfogadhatatlant. Megjelent az emberben a tudat, a gondolat, az elme, de nem kaptunk magyarázatot a végére. Nem is tudjuk feldolgozni. Kitalálunk mindenféle elméletet, vallást és ideológiát, mégsem bírjuk elviselni amikor távozik egy szerettünk. A relatív idő elfogadása azonban nekem nagyon segít elviselni és olyan támaszként szolgál, ami az élet elfogadását és a szeretet lényegét adja.

Olvasd el egy korábbi bejegyzésemet: https://tusiblog.hu/relativ-ido/

Minden élőlény azonos időt él meg. Az 50 ezer éves mamutfenyők egy-egy civilizáció felvirágzását és pusztulását is csak egy villanásként érzékelik. A tiszavirág életének minden ezredmásodperce egy csoda, egy olyan élménydömping, amit a nap, azaz életének végén boldogan idéz fel. Mi sajnálattal tekintünk a kérész napjának végére. Ahogy a több száz éves teknősmatuzsálem is mi ránk.

A jelen megélése, az ittlétünk öröme szerintem messze kompenzálja az elmúlás fájdalmát. Talán az itt-maradt, érző lélek el tudja fogadni, hogy az eltávozott szerette teljes életet kapott. Ettől eddig. Ha ehhez a boldogsághoz mi is hozzájárultunk, már adtunk valamit. Ha közös utunk ezen szakaszát mi is örömmel éltük meg, akkor pozitív a mérleg: mindketten jól jártunk. Az egynyári virágok gondozását nem írja felül az őszi hervadás gondolata. A virág örül az öntözésnek és a kártevők elleni védelemnek. A virág az életidejének szánt nyarat csodás szirmokkal hálálja meg. Erről szól az ittlétünk.

Jövőre is ültetünk virágot…