Ülök a gasztroenterológián. A kellemes hangzású latin szó azonban a horrort jelenti. A drága magánklinikai rendelő hibátlan várója sem tudja kompenzálni a rettegést. A szemekből áradó riadt félelem, a levegőben érezhető elfojtott sikolyok súlyos feszültsége két marokkal nyom bele a süppedő fotelbe. Innen szabadulni és visszatérni az élő erdő nyugalmába olyan erős kontraszttal robbantja ki belőlem az életszeretetet, hogy minden kis virágsziromnak ötször annyira örülök, mint máskor. Nem, inkább tízszer. Vagy talán százszor. Itt van mindjárt ez a kis tünemény.
Már a neve is kész csoda. Százszorszép. Most értettem meg a névadó lelkiállapotát. Akárhányszor levágjuk, rátaposunk, letörjük, kigereblyézzük, ő akkor is kihajt és mint a szépruhába öltözött kislány, büszkén mórikálja magát. Százszor. Vagy még többször. Egész évben. Októberben és novemberben is. Húsz évvel ezelőtt már e két hónap nevének említésére is elborzadtam és láttam magam előtt a kabát alá bekúszó hideg nyirkosságot. De ez húsz éve volt. Most sokkal több szépséget találok környezetemben. A csöpögő, sárguló levelek nekem már nem az elmúlást sugallják. Egy szinuszgörbe hullámzása élesedik meg lelki szemeim előtt és látom a hullám lejtmenetét, ahogy lendületet vesz a következő felkapaszkodáshoz szükséges energiarobbanáshoz.
Az elém táruló képek élménytáramat folyamatosan gazdagítják. Egy telefon optikájával néha megpróbálom valahogy ezeket az emlékezetemnél talán tartósabb helyre letárolni, de a hozzá-nem-értésem és a technika sokkal szűkebb keresztmetszete miatt ez csak halvány emlékeztetője a bennem indukált érzelemnek.
Azért idemásolom, hátha újranézve fel tudom idézni azon pillanatok izgalmát.
❤️