A kutyanevelésben sem mondható kimagaslónak a teljesítményem. Kifejezetten kriminálisnak osztályozhatóak az ebben nyújtott eredményeim. De ez nem akadályoz meg abban, hogy rengeteg időt töltsek együtt Janával. Valami olyan múltbéli traumával érkezett hozzánk, hogy azt is sikernek könyvelem el, ha egy kicsit képes a hozzám köthető függőségét egy kicsit feladni. Öröm látni, ahogy önfeledten szaladgál néha körülöttem az erdőben. Azonban a vélt félelmei rabságában legtöbbször csak baktat mögöttem, mint egy kiskacsa az anyukája szélárnyékában. Az évezredek óta folytatott háziasítás és nemesítés következtében ma élő kutyafajok alig mutatnak hasonlóságot az ősüknek mondott farkasokkal. Életképtelen házikedvencekké formáltuk őket. Jana is kiszolgáltatottságának teljes tudatában nagyon erősen ragaszkodik hozzánk, amit mi emberi fogalomkörből merített szóval szeretetnek hívunk. Ez a szeretet, kötődés, egy folyamatosan megélt szoros kapcsolat azonban a mi emberi lelkünket nagyon fel tudja tölteni. Ez jutott eszembe a ma reggeli séta kapcsán is. Mint itt leírtam, az erdőbe lépés rítusa most már szabályként működik életünkben. Jana akkor is leül az utca közepén, ha egyébként láthatóan szívesen jönne velem az erdőbe. Azonban már nála ez így rögződött, hogy leül, megvárja míg eltűnök a sarkon és akkor utánam szalad. Mire én ölbe veszem és együtt kezdjük az erdőfürdő reggeli csodáját.
Az ösvényünk egy meredek lejtővel kezdődik, ami egy régi vízmosás aljáig, egy kis völgyben fut végig a hegyoldalon. Az avarral borított, kiálló gyökerekkel tarkított szakaszon rendszeresen előfordul, hogy megbotlom vagy kicsúszik alólam a lábam és tomporom biztonságos és talán kissé méretesebb tömege fogja fel a becsapódás energiáját. Azonban most már ezt azzal is nehezítem magamnak, hogy egy 15kg-os kutyát viszek az ölemben.
Ma reggel is megtörtént, hogy egy lefelé futó, zúzmarás gyökéren landolt a jobb bakancsom. De csak egy pillanatig, mert a csúszós gyökéren azonnal tovább indult a jobb lábam engedelmeskedve a gravitációs kényszernek. A bal lábamat gyorsan előredobva próbáltam a súlypontomat úgy helyezni, hogy így kitámasztva ne kelljen fenekemen csúszva megtenni a lefelé tartó szakaszt ölemben Janával. A bal lábam azonban egy keresztbe futó gyökérbe elakadva mégiscsak azt eredményezte, hogy a fejem jóval előbbre került, mint a lábaim, ami előrevetít egy jó kis orra esést minden velejárójával. A lejtőn ilyenkor csak az segít, ha gyorsan „alászaladok” az előrelendülő fejemnek. Lábaimat kiszabadítva vállal egy fának szaladtam, ezzel mérsékelve a gyorsulást és az elkerülhetetlen esést.
Kicsit hosszan írtam, de ez a pár másodperc azért megdobja az ember adrenalinszintjét.
Az akció közben végig figyeltem, hogy miképp tudnám elkerülni Jana sérülését, és úgy zuhanni, hogy ne kerüljön alám.
De láthatóan egyben vagyunk, és tíz ujjal gépelhetném ezt a bejegyzést, ha tudnék tíz ujjal gépelni.
A felgyorsult események viharában figyeltem Jana reakcióit. Mit csinált ő, karjaim szoros ölelésébe zárva?
Semmit. Még csak nem is pislantott.
Az ő életében ez a hely, az amikor a karjaimban tartom, maga a megtestesült biztonság. Fel sem merül benne, hogy itt történhet vele valami rossz is. Érdeklődve figyelte az események gyors egymásutániságát, majd mikor lihegve konstatáltam, hogy mindketten egyben vagyunk, képen nyalt.
Szegény Magdi jutott eszembe, aki ennél rosszabbul járt, mikor a lépcsőn a lábai között keresett biztonságos helyet szeretett kutyájuk. A hosszú kórlapból ma már csak a bordatörésre és a gipszekre emlékszem…
De az a mérhetetlen bizalom súlyos terhet tesz az ember vállára. A felelősség érzése óriási részt szakít a mindennapok megéléséből. Az az érzés, hogy van valaki, aki számít rád, aki függ tőled, az a mai hedonista életvitelünknek egy nagyon jó balanszként szolgál. És ez az ellensúly talán értelmet is ad rövid ittlétünknek. A kiszolgáltatott helyzetben lévő élőlény felénk áradó bizalma nagyban tudja erősíteni a velünk született empátiát. Ezt megélni talán minden embernek szükséges lenne. És ezt a gondolatfonalat tovább is görgethetnénk a gyerekvállalás és a szülői felelősség irányába. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ember, aki megtapasztalja ezt az érzést, ezt a fajta kötődést, az empátia egy magasabb fokát, azt rá lehetne venni hogy éhező gyerekeket rugdosson a határnál…