Már a reggeli ébredés után látszott, hogy ez nem egy hagyományos indulás lesz. Rögtön a lépcsőn óriási csattanással darabjai robbanó, elejtett kedvenc üvegtálam csörömpölő maradványeltakarításával ébresztettem Jutkát. A kilötykölt, melléöntött, szétcsepegtetett környezetemből érezhető volt a folytatás.
Az utcai jégfutást háromszor is ügyesen hárítottam csuklóra érkezéssel vagy másik lábbal való utánaollózással.
De elérkeztem a dokumentált emelkedőhöz. És megvan az élmény, amikor egyszerre, mindkét lábadat mintha kirúgták volna, ezerrel közeledik az arcod felé a kőkemény jég? Alkarral védve, hátrahajtott fejjel sikerült elkerülni az ezután szokásos vasas ízt a számban és a meleg csordogálást az arcomon… Túró addigra fölverekedte magát a tetőre, de azonnal észrevette, (meghallotta a csattanást) és rögtön le is fordította magának a tennivalóit: “Gyere vissza azonnal, mert most rögtön kutyakekszet akarok neked adni!” Így szót fogadva vizualizált parancsának, elindult teljes gázzal a lejtőn felém a jégen. Az egyre szaporábban szedett lábakkal korrigált gyorsulást persze ő sem tudta bio-ABS-ével elkerülni, így becsapódása előtt felvett magzatpozíciómmal már nem láthattam, de keményen éreztem, milyen az amikor egy 30kg-os test 30km/h sebességre gyorsulva becsapódik. Ez persze őt nem annyira hatotta meg, néhány méter közös csúszás után már talpon volt, és nyálas nyelvével a fülembe kereste azt a kutyakekszet, amiért jött.
Miután szó szerint “kutya bajom” sem lett, megpróbáltam fölállni, de a játék kezdődött elölről, csak most nem hátra rúgták ki a lábamat, hanem előre. Ezt már lazán tomporral védve, négykézlábaztam ki a bozótosba…
… így ma sem fogok nyolcra beérni….