Az agyunk által felépített világkép az érzékszerveinken keresztül beáramló információkból áll össze. Amit látunk, hallunk és érzünk azt úgy értékeljük magunkban, hogy ez a valóság. Még fel is címkézzük és objektív valóságként deklaráljuk. Hiszen a saját szemünkkel láttuk. Az evolúció során ez messze kielégítette a túléléshez szükséges feltételeket, semmi szükség nem volt arra, hogy kialakuljon egy olyan képességünk, amivel meg tudjuk különböztetni az érzékszerveink keresztmetszetén átnyúló információkat. Pontosabban azért a fakenews ellen kialakult némi ellenszerünk: a mimikri szó már az AI megjelenése előtt is létezett. Az álcázás és elrejtőzés technikája folyamatosan együtt fejlődött a vadászok és áldozatok fegyverkezési versenyével.
A szemet és fület átverő technológia mára olyan szintre emelkedett, ami a természetben eddig nem fordulhatott elő, így az ellenszere sem alakulhatott ki.
Egy jó példa az időpillantok módosítása.
A szem által az agynak közvetített képi információ közvetítő csatornája véges kapacitással rendelkezik. Azaz nem folyamatosan érzékeljük a látószervünk retinájára vetített képet. A retinán lévő fényérzékelő idegsejtek csak egy-egy állóképet küldenek az agy felé. Az agy pedig ezen állóképek sorozatából állít össze egy virtuális folyamatosságot, feltételezve azt, hogy a két kép között nem történt jelentős változás. A filmvetítés is ezzel a csalással veri át a nézőt, és az állóképek gyors egymásutáni váltogatásával mi úgy érezzük, hogy egy folyamatos történésnek lehetünk a tanúi. És ha már az átverésnél tartunk, gyorsan eljutunk a nézők manipulálásához is. Az agy az egyes képkockák közötti apró eltérésekre tud csak fókuszálni. A felemelkedő kar egy árnyalattal van magasabban az előző képhez képest, míg a kép többi eleme változatlan. Az agy nem a teljes képet dolgozza fel, mert felesleges túlterhelés lenne minden képkockát teljes egészében újraértelmezni. A változások apró részleteiből elég a felemelkedő karra koncentrálni.
De mi történik akkor, ha két látszólag apró eltérésekkel történő eseményláncolat közé beillesztünk egy teljesen oda nem illő képet? Például egy gyöngyöző pohár kólát? A képfeldolgozás egy pillanatra leakad. A gyöngyöző kóla képét nem törli le, csak egy átmeneti tárolóba ledobja későbbi feldolgozás céljából. Az információfeldolgozó ész erről nem kap értesítést. Az eseménysorozat fut tovább, az oda nem illő kép nem befolyásolja a néző élményét. De a kép mégiscsak ott van valahol letárolva. Az agy neuronhálózatában nyomot hagyott, valamely összefüggésrendszer keresése során ez is benne lesz a keresésben. Amikor a szervezet küld egy gyenge jelzést, hogy folyadékbevitelre lenne szükség, akkor az ezzel kapcsolatos letárolt információelemek között már a vízcsap, pohár és egyéb képek között ott lesz a gyöngyöző kóla is. Miáltal a döntéshozatal végeredménye a büfében eladott kólák növekvő száma lesz.
E régi trükköt a technológia ma már messze képes túlszárnyalni. Az emberi szem másodpercenként 20-25 képes feldolgozni. Egy jobb számítógép másodpercenként 100 000 000 000 műveletet végez. Amíg mi az egyik képkockát követő másik képen történő változást próbáljuk értelmezni, a gép elvégez több milliárd műveletet. Vagy ha nincs más dolga, akkor kérni kell, hogy minden képkocka előtt számoljon el magában 1 milliárdig, mert ezt a lomha, biológiai őskövületet nem bombázhatja ilyen gyors képváltásokkal.
Mi alkottuk meg ezt a gépet, mi voltunk képesek egy olyan szerkezetet építeni, ami a saját képességeinket jóval meghaladja.
És most egy kis filozófiai bakugrás: egy szimulált környezetben, ahol a zárt környezetben semmilyen kitekintés nincs szimulált világból, ott semmilyen matematikai és fizikai lehetőség nincs arra, hogy meggyőződjünk arról, hogy egy szimulált világban vagyunk. Az agyunk által összeállított valóság nagyon kevés információból áll össze. Mindössze öt érzékszerv nyújt adatokat a külvilágról. Ha már mi is meg tudtunk alkotni a saját tudásunkból egy olyan eszközt, ami a mi képességeinket milliószor meghaladja, akkor egy olyan felsőbb tudat, ami képes volt mondjuk minket megalkotni, annak semmi nehézséget nem jelent az emberi társadalmat tanulmányozva egy szimulált világgal körbevenni minket.
Egy szimuláción belül egy entitás nem fér hozzá a szimuláció külvilágához.
Ez olyan, mintha egy videójáték karakter szeretné matematikailag igazolni, hogy ő nincs játékban — de nem tud kilépni a játékon kívüli rendszerbe, és csak azon belüli jelenségeket tud vizsgálni.
Gödel-féle bizonyíthatatlansági elv analógiájaként megállapítható, hogy egy elég összetett rendszerben vannak olyan igaz állítások, amelyeket a rendszerből belülről nem lehet bizonyítani.
Ehhez képest most egy kutató, minden filozófiai alaptételt megcáfolva matematikailag bizonyította, hogy az univerzumunk az nem szimuláció.
A cikket bevallom csak nagyon kis részleteiben értettem meg, de lehet, hogy még tovább fogok próbálkozni vele.
https://phys.org/news/2025-10-mathematical-proof-debunks-idea-universe.html