A legutóbbi bejegyzésben leírt álmom olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy visszaolvasva is könnybe lábad a szemem. Bár a lányok magasztalták az írást, nem azért olvasom vissza, hogy saját alkotásomban gyönyörködjek. Az élmény olyan erős volt, amit csak így tudok felidézni.
A port.hu-n elolvasott filmismertetőt ki írja? Senki nem tudja és nem is szokták értékelni. Nem becsülöm le a feladatot, mert ismerni kell pár száz magyar szót, a helyesírást és nyelvtant. Kezelni kell a szövegszerkesztőt, és egy levelező programot, amin be kell küldeni a kész anyagot. Azonban egy film, amiben több száz ember összehangolt munkájának az eredménye jelenik meg, össze sem mérhető egy filmismertető elkészítésének nehézségével.
Az álomban történt események és képek keletkezése kinek az érdeme? A ventilátor rácsába dugott papírtölcsér dobgépként való felhasználása kinek juthat eszébe? Biztos vagyok benne, hogy ébren soha nem agyaltam ezen a problémán. Hogyan rakta ezt össze az elmém? A “találmányban” nekem csak annyi szerepem volt, hogy elvégeztem az adatgyűjtést: ÉLTEM. Vagyis semmit. Védőráccsal ellátott ventilátort már láttam. Papírt is hajtogattam. Gitárt is láttam.
A történet mégis olyan, mintha egy kreatív elme megalkotta volna.
De ki volt az? Én? Én csak nézőként ültem és figyeltem a lepergő eseményeket.
(Jana közben úttesthez ért, megállt és rám vár. A gondolataim kalandozásának is ez vetett véget.)
Egyre gyakrabban inog meg a materialista, fizikai valósághoz kötődő világnézetem.
Vagy annak határai máshol vannak.