November. Tomi szülinapja. Ragyogó napsütés. Hűvös, párás de gyönyörű. Elindulunk az erdei sétára. Közben szeretettel gondolok Tomira. Azt mondja, neki köszönhetem ezt a kellemes időt, mert kiállt a kertbe és jó hangosan felkiabálta az illetékesnek hogy jó időt szeretne. És lám. Mindig van valami meglepetés, amivel a séta közben megajándékozom magam. Most a dió. Meg a dércsípte csipkebogyó. Az útra potyogott diókat egy járdalapon megtörve kibírom általában a csipkebokorig, ahol a dió fanyar íze a számban a hecsedlilekvár édességével keveredve igazi gasztroélmény.
De most meg kellett állnom, mert egy ritkán látogatott telek gazdájával egy kicsit leálltam beszélgetni. Fát ültet. Aki fát ültet, az már nálam helyből magas pontszámmal indul, így a beszélgetés sem erőltetett. De azért közben figyelem a földet, hogy ott a földön heverő diók biztonságban vannak-e, nem fog-e rajta egy autó áthaladni. De jaj, mi történik? Egy surranás, egy bojt villanása és eltűnt a reggelim. Aztán ott egy másik mókus is. Oh, ez egy egész csapat! Így már egész más. Megnyugszom, a látvány megérte ezt a kevés áldozatot. Én biztosan nem fogok éhenhalni, a mókusok azonban tényleg a betevőjükért küzdenek.
Akkor most csak a hecsedlilekvár krémes játékával a nyelvemen, és szeretettel a szívemben csupa pozitív gondolatra koncentrálok, és ezt próbálom szeretett bratyesznek továbbítani…
❤️