Elmúlt a pipacsszezon, megjelent másik nagy kedvencem, a katáng. Vicces, mert mindig nagyon szerettem és ötven éven át búzavirágnak hívtam. Egészen addig, míg Ervinnek áradoztam, hogy milyen szépek nálunk a búzavirágok. Akkor derült ki, hogy ez katáng.
Hihetetlen, hogy bár ő is növény, ő is a nap sugarainak energiájából táplálkozik a levelek segítségével, de a levelek olyan jelentéktelenek, hogy egyáltalán nem látszanak. Az egész növény csak virágokból áll. Valamint a virágokat a levegőben tartó szárból.
Az egész növény mintha csak azért létezne, hogy én gyönyörködhessek benne. Nem kér tőlem vizet, nem kell öntözni, nem kell metszeni. Él, virul és vigyáz önmagára. Ráadásul nem csak önmagára tud vigyázni. A szirmok éjszakára összecsukódnak, és minden hajnalban újra kinyílnak üdvözölve a napfelkeltét. Ha elég korán sétálunk, megfigyelhetem, ahogy látványosan szétnyílnak a szirmok. A kinyíló virágban pedig gyakran ott csücsül egy apró, fekete bogár. Szinte mesebeli látvány, hogy este bekuckózza magát ez a bogaracska a bibék közé, és az éjszaka hűvös fuvallatát egy virágszirom-házikóban vészeli át. Ez a kicsi bogár alig nagyobb, mint egy muslinca. Éppen befér a bibék közé. És az a pici kis intelligencia, tudja, hogy estére rá fog záródni a virág. Képes előre tervezni! Nincs klausztrofóbiája, nem fél egy csöppet sem a felette összezáródó kék szirmoktól. Bizonyára nem gyötrik ilyen gondolatok, hogy mi lesz, ha ki kell mennem pisilni? Mi van ha közben elromlik a szerkezet, és örökre bezárva maradok? Egyszerűen csak bekúszik a virágporral behintett ágyába, és az életidejének ezen óráit kék semmittevéssel éli át.
Van mit tanulnom nekem is ettől a pici bogárkától.
Pingback: Százszorszép vagy még többször – Tusiblog