Bódy Gergő 3 percben Magyarországról.
Délelőtt hallottam, a google pedig legépelte nekem.
A 105-ös busz egyik megállója múlt pénteken. Valószínűleg nagyon régen jöhetett az előző járat, mert iszonyatosan sokan várakoztak a buszra. A 105-ös busz begördült, kinyitotta az ajtókat és mivel ez egy első ajtós viszonylat, ott lehet csak felszállni. Akik fel akartak szállni, azok elindultak az első ajtó irányába. De hát túl sokan voltak, nem nagyon fértek fel a buszra és azok akik fent voltak a buszon nem voltak hajlandók hátrább húzódni és egy kicsit odébb menni, tehát álltak az emberek az első ajtónál és így hatan-heten nem tudtak felszállni, úgyhogy ez az utolsó hat-hét ember gondolta, hogy hát akkor felszáll a második ajtón kényszerűségből, úgyhogy elindultak a második ajtó felé. Ott viszont állt egy ellenőr hölgy — ilyen járatokon, az első ajtósokon nem szokott utazni –, de szerintem ő csak ment egyik helyről a másikra, de ellenőr volt. Ahogy az emberek elindultak az emberek a második ajtó felé, egyből mondta, hogy “nem, nem, nem, ez első ajtós tessék visszamenni!”
“De hát ott nem tudunk felszállni!”
“Akkor is, akkor is!”
Erre többen előkapták a bérletüket, mutatva hogy nem lógni akarnak. Nem tudnak felszállni a buszra, mert a beszállók nem mennek beljebb! Az ellenőr makacsul:
“Tessék visszamenni, itt nem lehet felszállni!”
Nekem se kellett több, ott álltam a megállóban és így odaszóltam az ellenőrnek, hogy “De hát akkor könyörgöm, legalább kérje meg azokat akik benn állnak a buszban, hogy húzódjanak odébb és akkor ezek az emberek fel tudnak szállni! Hát nem tudnak felszállni a buszra!” Rám röhögött és aztán az autóbuszvezető is megunta ezt a tétlenkedést, úgyhogy fogta, bezárta az ajtókat, a hat ember lemaradt a buszról és elindult a busz.
A dolog abszurditása, hogy pont volt egy lámpa, tehát a megálló után kettő méterrel azonnal fékezett is és piros lámpát kapott. Én meg gondoltam, hogy újra akcióban lépek — annyira felnyomta az agyamat ez az igazságtalanság — , odarohantam a buszvezető másik oldalára, kocogtam az ablakán, kinyitotta és mondom: “Elnézést, lemaradt hat ember a buszról, ráadásul volt a hat emberből egy család, egy kétéves karonülő gyerekkel, ott állnak a megállóban és az anyuka karján ott ült a kétéves gyerek! Ember! Fel akartak szállni, van bérletük, a második ajtónál azt mondták hogy jöjjenek vissza onnan, nem húzódtak az emberek ott lent hagyott egy családot! Ezt látja!?”
Rám röhögött, azt mondta, hogy “Látom, de nem az én bajom!” – majd mivel zöldre váltott a lámpa, gázt adott.
Budapest, múlt péntek a 105-ös busz.
Álltam ott és azt éreztem hogy ennél tökéletesebb korrektebb látlelet nem is lehetne a mai Magyarországról.
Az utazóközönség, akit abszolút nem érdekel hogy beljebb kéne húzódnia néhány lépéssel és amiatt néhányan nem tudnak felszállni.
Egy hatalomtól megittasult kisember, az ellenőr, aki tartja a szabályokat: “itt elsőajtós, hiába van bérletük, itt rajtam keresztül nem szállnak fel!”
És a buszsofőr, aki megrántja a vállát, beleröhög az arcunkba vagy az arcomba és azt mondja: “Nem az én dolgom, mit érdekel engem?!”