Péntek este. Színházjegyünk van az Örkénybe. A Deák térre bemenni autóval ilyenkor öngyilkos küldetés. A dugóban való araszolás sem igazán alapozza meg a kultúra fellegvárában töltendő hangulatot, azonban a parkolókeresés lehetetlennek tűnő feladata az előadás lekésésének fenyegető rémképével igazán nem az alacsony vérnyomást és a könnyed ellazulást segítő eszközök közé sorolható. A fizetős parkolók itt pedig már olyan árban futnak, ami már messze nem összemérhető egy bérből élő keresetével.
Nincs semmilyen szuper képességem, hogy a fentebb felvázolt eseménysorozatot előre meg tudnám jósolni. De legalább néha tudok tanulni a saját hibáimból.
A Deák tér pedig a tömegközlekedés viszonylatából tekintve a város epicentrumának mondható. Minden metró átfut rajta, így bárhonnan is közelítem meg e pontot, messze a leggyorsabb elérést a föld alatt közlekedő szerelvények jelentik.
A péntek esti utazóközönség a hajnali munkába indulók szomorú, fáradt tömegéhez képest sokkal színesebb képet kellene mutasson. Ráadásul a bulinegyed felé haladunk. Emlékeim a hangoskodó, vidám fiatalokról vannak, akik már némi gátlásoldó elfogyasztása után, a társaság poéngyárosai szeretnének lenni. Divatos cuccokban, rengeteg testrészüket szabadon hagyva hivalkodnak fiatalságukkal, hideggel szemben teljesen ellenálló vérkeringésükkel. De ez a kép már csak emlékeimből jött elő. A monoton zúgást és az utastájékoztatást kizárva életükből, mindenki okostelefonja képernyőjét szuggerálta. Szinte kivétel nélkül. Másokról tudomást sem véve, minden ember a saját univerzumába merült el e miniatűr képernyő féreglyukán keresztül. Az élet hullámhosszainak semmi jelét nem éreztem. Egészen a Deák térig. Ott egy fiatalember az arctalan tömegből kiemelkedve hangosan szidta a vele szemben közlekedni vágyó idős asszonyt. Mérhetetlen ocsmányságokat kiabálva próbált megszabadulni a lelkét feszítő terhektől. Erre is csak páran pillantottak föl a telefonból, de a láthatóan megszokott látvány unalmas ismétlődései nem keltettek senkiben nagyobb érdeklődést, a tekintetek gyorsan visszasiklottak a kékesen világító kis fényforrások bűvkörébe.
A visszautazás szinte pont így zajlott. Telefonok és magányos embertömeg. És egy valaki kiabál az arctalan tömegből, aki válogatott szitokszavakkal próbálta haragja túlnyomását környezetére átterhelni pont ugyanolyan hatástalanul, mint az előző utunk fiatalembere.
Semmi különös nem történt. Csak a szürkeség. A kívülállóság érzése. A menekülésvágy. Én is pont ezt éreztem. Ez nem az otthonom. Ez nem az én hazám. Nem jó itt lenni.
Az egész budapesti aluljáró feeling nem ott fogalmazódott meg bennem.
Reggeli közben meghallgattam egy Lukáts Andorral korábban rögzített beszélgetést.
Nem fogalmazott meg világrengető gondolatokat. Nem fogják évszázadok múlva is márványba vésni szavait. Egyszerűen emberként el tudta mondani, mi fáj neki ebben az országban és miért marja a menekülés kényszere.
Az országból elmenekült egymillió honfitársunk bár nem állt a magyar nyelv kifejezésének olyan szintjén, mint egy képzett előadó, de azzal, hogy már nincsenek velünk, pontosan látjuk hiányukat. Hogy miért születik minden ötödik magyar gyerek külföldön, külföldi állampolgárként.
Külföldről hazatért emberek többsége nem tud már azonosulni ezzel a magyaros mentalitással, legtöbbje föladja az itthoni letelepedés ideáját.
A teljes beszélgetés lementettem, mert érdekes meghallgatni a jelenkori magyar értelmiség egy jeles képviselőjének véleményét.