Moszkva és Csúcshegy

Egy hír kapcsán érdekes vita indult egy általam követett szakmai fórumon.

Oroszország bejelentette saját fejlesztésű chipgyártó üzemét: https://tass.ru/ekonomika/20866253

350nm-es technológiával tudnak saját chipet gyártani. Saját bevallásuk szerint is ez egy 30 évvel ezelőtti színvonalnak felel meg. Az Intel az első Pentium processzorban használt ilyet, ami még DOS-os alkalmazásokat képes volt futtatni, de a Windows már nagyon nyögvenyelősen bukdácsolt rajta.

Akkor meg minek kell ebbe ennyi energiát beletolni? Jogos kérdés..

A nyugati államok szankciói miatt most több kerülőúton, jóval drágábban jutnak csak hozzá a mikroelektronikai alkatrészekhez. Ma pedig már egy kézifegyver sem nélkülözheti a szilíciumlapkákba integrált áramköröket, nem beszélve a modern drónokról és a légelhárítás eszközparkjáról. Gyorsan bejárta a médiát az a hír, ahol a megszálló orosz csapatok begyűjtik a hátrahagyott lakossági mosógépeket, amiből a föld-föld rakéták irányítórendszerét tudják összerakni.

Ők így hamarabb rádöbbentek a chipgyártók általi kiszolgáltatottságukra. Mi, itt Európa közepén még mindig nem látjuk ezt a függőséget. Pedig elég volt egy Covid, hogy évekre visszavesse a gazdaságot az ellátási lánc ilyen sérülése. De tanulhatnánk a Szuezi-csatornán keresztbeforduló hajó esetéből is. Amikor eltorlaszolta a Nyugat és Kelet közötti szűk átjárót, hónapokra le kellett állítani a gépkocsigyártást alkatrészellátási nehézségekre hivatkozva.

Európa és az USA is 100 százalékban ki van téve a távolkeleti chipgyártóknak.

Nekünk is volt régen egy Mikroelektronikai Vállalatunk. Régi, elavult technológiával, messze nem piacképes IC-k gyártására létrehozva. Az állami szubvención kívül az tartotta életben, hogy a vasfüggöny túloldaláról szinte semmit nem lehetett behozni. A rendszer összeomlása törvényszerűen maga alá temette ezt a céget is. A gépek és a szakembergárda tudása egyik napról a másikra ment a levesbe. A tőkeerős nyugati cégekkel szemben nem tudta felvenni a versenyt. Sokkal gazdaságosabb, vagyis olcsóbb megvenni egy amerikai áramkört fél dollárért, mint milliókért legyártani egyet. Erről ebben a bejegyzésben is megemlékeztem: https://tusiblog.hu/talalmany/

A gyártást feladva azonban feladjuk azt a képességet, azt a megszerzett tudást, ami ehhez a technológiához kell. Ezzel teljesen kiszolgáltatjuk magunkat az amerikai cégeknek.

És itt kénytelen vagyok a saját környezetemre tekinteni. Az átkosnak hívott korban a falusi léthez hozzátartozott a kert. A kert egyet jelentett a konyhakerttel. Ahol a háziak saját maguk megtermelhették, illetve kiegészíthették táplálkozásukhoz szükséges zöldségeket, gyümölcsöket. Ezt még a magántulajdon-ellenes szocialista diktatúra is kivételként értelmezte, sőt kifejezetten támogatta az önellátásnak ezt a módját, amivel terhet vesz le a nép élelmiszerellátásának feladatai közül. Az akkori kormányok és városvezetések ezért a városhatárban lévő területeket felparcellázták és olcsón értékesítették, vagy akár jelképes összegért bérbe adták, támogatva a proletárok ilyen irányú kezdeményezéseit. A falvakban szinte kötelező konyhakertek így a városok mentén kialakított telkekkel bővülve már nem elhanyagolható mennyiségű alapélelmiszer ellátását biztosították a nemzetgazdaságnak.

A Csúcshegy a budai hegyek és a Pilis közé ékelődve az akkori városhatárokat tekintve egy távoli, perifériális területnek számított. A fenti elgondolást kiszolgálva pont ideális kiskertek kialakítására. Közben a város túlnőtte magát, a terület a lakhatási problémák megoldásában is potenciális szerepet játszik, a telkeken ma már rengeteg lakó éli mindennapjait.

A kertre akartam visszatérni. Ahogy a falusi “Kádár-kockák” körüli terület átalakult, az előkert már csak díszkertté lépett elő, virágágyásokkal és kis szökőkúttal a gipszszobrok között. A ház melletti terület garázs vagy kocsibeállóvá alakult. A maradék kert pedig szorgalmasan nyírt gyeppel bizonyítja a szemlélők számára a tulajdonos egzisztenciális potenciálját.

Hova lettek a konyhakertek?

A nagyüzemi zöldségtermesztéssel nem tudták fölvenni a versenyt. A spanyol mediterránban afrikai rabszolgákkal (értsd: illegális bevándorlókkal) termesztett, és fillérekért szállított paradicsom a tescoban sokkal olcsóbban elérhető, mint a vízszámlával, növényvédőszerekkel, és rengeteg munkaórával előállított saját termesztés. Ezzel együtt a tudás is elveszett. Az a generációk által átadott információtömeg, hogy melyik földön mit lehet és hogyan termeszteni, ma néhány lelkes különc privilégiuma.

Azaz szerintem most egy visszarendeződés van kialakulóban. A fogyó nyersanyagok, az energiaárak folyamatos emelkedése következtében, egy átlagos háztartás egyre nagyobb hányadát teszi ki az élelmiszerek beszerzése. A bevásárlóközpont megfizethetetlen árai egyre inkább a kiskertek újrahasznosítása felé fogja terelni az elszegényedő bérből és fizetésből élőket. Valamint még egy szempont, ami felerősíti ezt a vonalat: a biogazdaság. A most felnövekvő generáció egyre nagyobb része figyel a tudatosabb táplálkozásra. Itt nagyon fontos szerepet játszik a bevitt méreganyagok minimalizálása. A saját termesztésű zöldségek ezirányú kontrollja felértékeli a kissé satnya és foltos paradicsom eszmei értékét is.

Az evolúció csúcsán elfoglalt pozíciónkat pedig az alkalmazkodás képességének köszönhetjük.

Ahogy az oroszok képesek belevágni egy számukra új terület fejlesztésébe, úgy mi is képesek leszünk újratanulni és idomulni a megváltozó életfeltételeinkhez.

Erről szól a Mélyalkalmazkodás