Perőcsény

A Börzsöny északnyugati csücskében, Perőcsényben töltünk néhány napot. Csodálatos az éledező tavaszt egy ilyen helyen megélni. Tegnap egy kis patak által táplált tavacska partján csobogást hallgatva, a hegyeket bámulva üldögéltünk. Lassan megtanulom élvezni a jelent. Örülni annak a tökéletességnek ami körbevesz. Azonban azt az emberi gyarlóságot nem tudom levetkőzni, hogy az ilyen élményt mindenkivel szeretném megosztani, akit szeretek. Egyszerűen csak osztozni az örömben. Jó érzés, amikor ő is hasonlóan élvezi, amit mutatok neki. Készítettem fotókat, amik persze nem tudják azt az érzést átadni, amit a készítő akart beleadni. De azért én mégis szeretném megmutatni, mert amit én látok bele, azt nem lehet magamban tartani.

Hajnalban fölébredtem, és eszembe jutott hogy megmutatom a tegnapi képeket. Édesapának. Tényleg, milyen régen beszéltem vele! Föl is hívom majd reggel…

És akkor belemarkolt az a nagy fekete semmi az egészbe.

Nincs kit fölhívni. Ő már nincs. Minden csoda már őnélküle történik. Ha kimondom a nevét, akkor az már csak egy nem létező fogalom az éterben. Hogy lehet ezt elfogadni?

Nem akartam elrontani az egész napi nagy kirándulást, de a hajnali egy óra zokogás mégis rányomta a bélyegét az egész napra. Pedig ez is csodálatos volt. De ez már csak nekünk, az ittlévőknek jelent bármit is…