Haladok valami felé. Megyek az utamon. Lassan, meg-megállva. Néha vissza is fordulok. A lányok már messze előttem járnak, a szavaikból is csak foszlányokat hallok.
Cammogok és nézelődök. Ha el tudnék az érzelmeimtől egy kicsit távolodni, talán a nézőpontom sem lenne ennyire szubjektív.
De még mindig a környezetem rám gyakorolt hatása alatt vagyok.
Nem tudok nem kirobbanóan örülni a május buja áradásának.
Nézem a tegnapi felvételt. Ehhez nem kellett forgatókönyv, producer, rendező, gyártáselőkészítő, világosító. Nincs stáblista. Elővettem a telefont és rátettem az ujjam a piros gombot szimbolizáló ikonra. Ennyit tettem én hozzá.
Éppen ezt mutattam, próbálva megindokolni, hogy Jana toklászokkal teli lábujjait annak az önző vágyamnak köszönheti, hogy ezt látnom kell.
Az erdő szélén maradt pipacshegyek hívogatóan integetnek. Nem szívesen hagynám ki. Mire csörgött a telefon, hogy az FTP-szerver valamiért nem válaszol…
Így a ma csak ezzel a videóval kellett beérnem.
……….
Délután azonban nem bírtam magammal.
Fölmentem a Virágos-nyereghez, az Újlaki-hegyre a siklóernyő starthelyhez, a nagyfejű csajkó tanösvényhez, a Guckler-kilátóhoz, majd a némavölgyön át a vackorfához és haza.
A Virágos-nyereg nyugati lejtőjén társaságot is kaptunk.