Hideg, csípős reggel. Reggeli teendők, teszem a dolgom. Be kell mennem a céghez. Ahogy bekanyarodok a mélygarázsba hív egy ismeretlen szám. Mélygarázs, nincs vétel. Megszakad. Volt szám, majd visszahívom, ha már beértem.
De ahogy felértem, újra csörög.
Tessék.
???.
Az nem lehet. Biztos nem engem akart hívni! Az én édesapám egészséges. …Nem. Várjon! Biztos őróla van szó?
Ott találták az ágyban? De hogy? Mi történt? Nem értem. Teljes sokk. Rendben, mindjárt ott vagyok.
Este hazajött ledőlt és többé nem kelt fel.
Hívom Valit is. Ő sem érti. Vacsiztak, játszottak, hazasétált és többet nem hallott felőle.
Most már este van. Lányokkal ebédeltünk, és elbúcsúztunk tőle. Amivel vigasztaltam magam eddig, az most már inkább csak öröm. Irigység. Nagyon szép életpálya. Megismerte az igazi szerelmet. Édesanyával végig együtt voltak. Szerelemben. Szeretetben. Hányan mondhatják el azt amit én, hogy szerelemgyerek vagyok? Olyan szeretetben nőttünk fel, amit magam körül keveset látok.
Leélt ilyen szeretetben majd’ 90 évet. Szeretetben és egészségben. Olyan megértés és tolerancia volt benne, amit akkor is csodálnék, ha nem vér szerinti édesapám lenne. Teljes elfogadás.
Nem akart soha senki terhére lenni. Nem akart hosszú szenvedések és kínok között várni a megváltásra. Bejött a számítása. Neki sikerült. Olyan kedvesség áradt belőle, hogy bizonyára nem ok nélkül szerette mindenki.
Ha magamra gondolok, azt hiszem ennél többet én sem akarok az élettől, Egy egészségben, szeretteimmel körbevett gondoskodásban megtapasztalni az élet szépségeit.
Azt hiszem el tudom engedni.
De biztos hogy hiányozni fog.
Beszkenneltem a papírokat, amiket az orvos a kezembe nyomott.
Egy ambuláns lap tünetleírásán akadt meg a tekintetem:
Nekem is.
Csodálatra méltó