Az élet kialakulásának valószínűsége az univerzumban közel sem lehetetlen. A reprodukció képessége akár a homokozóban hagyott sütőformaként is elképzelhető. A formában összegyűlt homok az agyagos környezetben folyamatosan fogja reprodukálni a műanyag öntőforma alakját. A reprodukcióra képes objektumok kialakulása bizonyára lassú és göröngyös úton történhetett, de a nagy számok törvénye és a rengeteg idő valójában logikus magyarázattal szolgál egy „élőnek” nevezhető sejtkezdemény kialakulásához.
Az élet kialakulásának magyarázatai persze mind puszta feltételezések.
De ha már megjelent egy kezdetleges sejt, ami képes osztódni, megfelelő környezetben nagyon nagy egyedszámot tud elérni. Azonban a „megfelelő környezet” eléggé behatárolja az osztódással szaporodó sejtek életterét. Minden sejt teljesen egyforma lesz, így szinte semmi esélye az alkalmazkodásra. Sokkal sikeresebb stratégia, ha a kódolt építési terv, a DNS sokkal több lehetséges fejlesztési irányt tartalmaz, és éppen az aktuális környezeti feltételnek megfelelő egyedek készülhetnek egy nagyobb tervkészletből. Erre legjobb megoldás, ha véletlenszerűen mindig más és más készletből gyúrjuk az új egyedeket. Ezt a stratégiát tökéletesen kiszolgálja az a játékszabály, hogy mindig két különböző egyed utasításkészletéből keveredik össze egy új változat. Így rengeteg mix kerül ki az evolúció nagy üstjéből, amelyek közül nagyobb valószínűséggel lesznek életképes egyedek. Tehát az a sejt lesz sikeres, aki nem a saját génkészletét osztja ketté az utódjába, hanem keres magának egy másik sejtet, akivel összekever egy új génkoktélt az utódja indulásához.
És itt időzzünk el egy kicsit.
Az utód életben maradásának esélye mivel növelhető? Hívjuk születésnek a pillanatot, amikor az új sejt leválik őséről és saját életet kezdene. Ha az induláshoz kap egy kis segítséget, egy kis kezdőtőkét, azzal nagyban lehet növelni a túlélési esélyeit. Azaz a szülő felhalmoz egy kis tápanyagot és úgy indítja útjára az új egyedet. Azonban a tápanyag felhalmozásnak is ára van. Az utódnak átadandó tápanyagkészlet a szülő életben maradásának kárára történhet csak. Minden utódnak átadott kalória a szülőtől vonja el a túléléshez szükséges energiát. Ezért nem lehet korlátlan tápanyagkészlettel indítani a születendő leszármazottat. Ha sok tápanyagot halmozok fel, kevés utódot tudok útnak indítani. Ha kevéssel indítom őket, többet tudok indítani, de kisebbek lesznek a túlélési esélyeik. És itt jön be a játékelmélet. Ketten kellenek a szaporodáshoz, hogy új DNS-mixet tudjanak keverni. Ideális esetben mindkét fél azonos készlettel tölti fel a az utód hátizsákját. De létezik egy másik stratégia is: ha én egy kicsit kevesebbet teszek bele a zsákba, akkor egy kicsit több utódot tudok útnak indítani… Keresni kell egy olyan társat, aki szorgalmasan egy kicsit többet tett a zsákba. Ha a partnerem szép indulókészletet gyűjtött, akkor nekem kevesebbet is elég hozzátenni, így marad nálam akkora tartalék hogy még egy utódnak is jusson. Feltéve, ha annak is találok egy másik ilyen lelkes partnert… És a fele-fele arányban összekészített hátizsák elmélete máris összeomlott. Vagy többet kell beletennem a hátizsákba, vagy több felé kell kevesebbet tölteni. És eljutottunk az ivaros szaporodáshoz. A két nagy hátizsákkal induló egyedek nagyon kicsi arányban lesznek jelen a populációban, így előbb utóbb kihalnak. A két kicsi hátizsákkal indított utódok szinte semmit nem kaptak az induláshoz, így ők is halálra vannak ítélve. Csak azok az egyedek lesznek kellő tápanyagkészlettel ellátva és kellő arányban a populációban, amelyek egy nagy és egy kicsi hátizsákos kapcsolatából jöttek világra. Azaz a nőstények és hímek törvényszerűen kell hogy szétváljanak. Az elméleti fele-fele erőbedobásos játékot törvényszerűen ki fogja játszani az egyik fél és több utódot fog hátrahagyni, akik nem akarnak 50%-ot hozzátenni minden gyermek hozományához…
…nézem ezt a tojást magam előtt. Szegény tyúk mennyit dolgozott vele. A tyúkudvar egy szem kakasa meg csak játssza az eszét, peckesen kukorékol és szórja génjeit.
Az evolúciós késztetés, ez a „férfias” ösztön nehéz próba elé állítja a tudatos, társadalmunkban elfogadott monogám kapcsolatra épülő, családcentrikus emberhímeket is.
Miképp az anyagcsere be- és kimeneti folyamatait is képesek vagyunk kontroll alatt tartani, úgy a fajfenntartás ösztönből eredő késztetésével sem kell lerombolni egy jóval magasabb szintű kapcsolatot. A tudatosság, a szeretet és a tisztelet kiemeli az embert az ösztönlények köréből. De ez már egy másik és jóval hosszabb bejegyzésbe tartozhat…